Gyerekként ez volt az egyik legkedveltebb sütink, és ha valahova a süteményeinkből vittem kóstolót(iskolába vagy később a munkahelyre), mindig ez fogyott el legelőször. Ez is mutatja, hogy nem csak mi szeretjük. Jeles alkalmakkor Mamánál nem hiányozhatott a tálcáról. Én most húsvétkor sütöttem meg. (a blogra megint megkésve került fel, de talán nem véletlenül) Az alja frissen ropogós, később puha, a benne lévő krém finom vaníliás és a tetejére természetesen csoki kerül. Mutatós és egy kicsit időigényes sütemény, de megéri bajlódni vele, mert sokan örülnek majd neki.
Hozzávalók
a kosár tésztája
- 30 dkg liszt
- 20 dkg vaj/margarin
- 10 dkg darált dió
- 10 dkg porcukor
- 1 tojás
- 20 dkg vaj
- 20 dkg porcukor
- 1 cs. vaníliás cukor
- 1 vaníliás puding
- 3 dl tej
- 20 dkg porcukor
- 3 ek. víz
- 2 ek. kakaó
- 10 kdg vaj
Ehhez a süteményhez egy speciális forma szükséges. Sajnos a boltokban már nem lehet kapni azt a fajtát, amiben mi szeretjük sütni, éppen ezért a nagycsalád összetette a készleteket és azt közösen használjuk. Hol itt, hol ott, ahol éppen szükség van rá. Nekem most Nagymamám testvéréhez kellett elbicikliznem, mert éppen Mari néninél voltak fellelhetők a formák. Szerencsére amikor mentem, Ő már nem használta, így megkaptam őket.
A tésztából kis darabokat kiszedve a formákat szépen kibéleljük(valaki vékonyabban, valaki vastagabban szereti megtölteni, attól függően, hogy sok krémet vagy keveset szeretne bele tölteni ill. hogy diósabban vagy kevésbé diós ízűen szereti-e a süteményt). Ezután a formákat tepsire sorakoztatjuk és világos barnára sütjük.
A krémhez a pudingporból a tejjel sűrű pudingot főzünk, majd tűzről levéve ezt kihűtjük. E közben kikeverjük a vajat a porcukorral és vaníliás cukorral. A kihűlt pudingot a kikevert vajhoz adagoljuk és habosra keverjük a krémet.
A csokizáshoz a porcukrot a vízzel és kakaóval szépen összemelegítjük ill. egy picit forraljuk is. Tűzről levéve hozzákeverjük a vajat addig kevergetve, amíg a vaj teljesen beleolvad a csokiba. Néha megkeverve kicsit hűtjük, ha már sűrűn folyós, de még meleg, akkor lehet vele szépen megkenni a süteményeket. Ha mindent jól csináltunk, akkor megszilárdulás után egy szépen csillogós csokimázt kell kapnunk. Csokizás közben még kis díszítőcukorral színesíthetjük a süti tetejét.
És hogy ez a sütemény miért is maradt ki eddig? Nem tudom igazán.(pedig az esküvőkön is mindig megsütöttük, tehát bekerülhetett volna) De most egy kicsit azt érzem, hogy nem véletlen mindez. A kosárka valahogy mindig Mamánál volt az igazi. Annak ellenére, hogy már régen nem Ő sütötte, csinálta.
Most Ő elment, de sok mindent ránk hagyott, a "kosara" telis-tele van számunkra ajándékokkal, amit mindig láttunk, éreztünk, tapasztaltunk, de most, hogy Ő már nincs velünk, még inkább értékelünk.
A mosolya, a gyűrű az ujján, a dudorászása a folyosón, a fel-alá járkálása a nagy házban, az intelmei, a régi emlékei, a tipikus szavai, szavajárásai, a "Jézus nevében indulás", a hozzánk intézett kérdései, a csendes figyelése, ha sokan voltunk .... a meleg a konyhában, a finomságok a spejzában, az illatok lekvárfőzéskor, az uborka speciális elrendezése az üvegben, a csirkepucolás, a cseresznyemagozás, a barackhámozás kisszéken ülve, az epertorta és persze a zserbója, rétese, az édes pogácsa és a sós lepény ... a reggeli söprés, a virágöntözés, a sok muskátli és a veranda, a kiskertben kapálás és a fejkendője, a lépcsőben való késfenés, a nyári kukoricaevés, a szerecsengombóc és a 20 ft-os fagyi a szomszédból, meg a gyerekként várt tehéncsorda a kapujában ülve ... a disznóölések és a konyhai nagyasztal, a körbeállt karácsonyfa és az éneklés .... az úrnapi oltár, a templomdíszítés és a vasárnapi mise, meg a litániák ... a közös rózsafüzér...
Hosszú a sor, még lehetne sokszor ennyi, de akik szerettük, mindet megőrizzük. Összetartott minket, irányt mutatott, néha helyretett és parancsolt, de ez volt a szerepe, ezt hozta az élet. Felnevelt öt testvért, négy gyereket, tíz unokát, közülük kettőt szinte gyermekeként és láthatta, szeretgethette hat dédunokáját is. Sokakat segített és sokakért élt. Még az egyre több panasza és szenvedése ellenére is remélt, a mérce nála az édesanyja és leginkább a tőle tanult hite volt, ezért nekünk is ezt kell követni, a példáját szem előtt tartani, mert most már minden percben mindenkit lát és figyel és hiszem, hogy onnan is segít minket.
Nyugodjék békében.
